Régi esetek · Egyesült Államok · Régi esetek

„Csészealjak rajzanak a főváros fölött”: a washingtoni UFO-hullám, 1952

6 perc olvasás

1952 júliusában két egymást követő hétvégén az amerikai főváros több radarja is ismeretlen célpontokat jelzett. Légiforgalmi irányítók és pilóták fényeket láttak, vadászgépeket küldtek az éjszakai égre, és a hír bejárta a világot. Truman elnök is magyarázatot kért, a légierő pedig a háború óta legnagyobb sajtótájékoztatóján egy időjárási jelenségre fogta az egészet. A magyarázatot sokan máig nem fogadják el, az eset következményei viszont évtizedekre meghatározták, hogyan beszél az amerikai kormány a UFO-król.

Mikor: 1952. július 19.
Hol: Washington, Egyesült Államok
Kik látták: Harry Barnes és a National repülőtér irányítói, Howard Cocklin, William Brady, S. C. Pierman kapitány, William Patterson pilóta, valamint Dewey Fournet és John Holcomb a második szombaton.
Hivatalos álláspont: Az amerikai légierő szerint a radarjeleket hőmérsékleti inverzió okozta, a látott fények csillagok vagy meteorok lehettek.

Egy forró nyár, tele „csészealjakkal”

1952 nyarán az Egyesült Államokban addig soha nem látott UFO-hullám zajlott. A légierő UFO-vizsgáló programjához, a Project Blue Bookhoz júliusban naponta tucatjával érkeztek a bejelentések. A Life magazin áprilisban egy nagy cikkben már azt kérdezte: „Látogatóink vannak az űrből?” Washington ráadásul fülledt, párás nyarat élt.

Ebben a hangulatban történt az eset, amelyet ma washingtoni UFO-hullámnak vagy „Washingtoni körhintának” is neveznek.

A washingtoni esetek helyszínei. Sky Glitch-ábra

Július 19., szombat éjjel

Este 11 óra 40 perckor Edward Nugent, a Washington National repülőtér légiforgalmi irányítóközpontjának operátora hét ismeretlen célpontot vett észre a radarján, a várostól kb. 25 kilométerre délre. A környéken nem repült ismert gép.

Harry Barnes, a műszak vezetője először a radart ellenőriztette. A berendezés jól működött. Barnes később azt írta, hogy a célpontok mozgása „teljesen szokatlan” volt egy repülőgéphez képest, egy 2002-es visszaemlékezés szerint pedig úgy viselkedtek, „mint egy csapat gyerek, aki kint játszik”.

A repülőtér tornyában Howard Cocklin és Joe Zacko a saját radarjukon is látták a jeleket. Cocklin kinézett az ablakon, és egy „fehéres-kék fényt” látott, amely szerinte egy szilárd tárgyból jött: „kerek volt, nem volt rajta szárny, orr vagy farok”. A közeli Andrews légibázison egy katona „narancssárga tűzgömböt” látott csóvával, egy másik egy hirtelen irányt változtató narancsvörös fényt.

Éjfél után S. C. Pierman, a Capital Airlines egyik utasszállítójának kapitánya tizennégy percen át hat fényt figyelt, amelyek szerinte „olyanok voltak, mint a hullócsillagok, csak csóva nélkül”. Barnes eközben ugyanott jeleket követett a radaron.

Hajnali 3 óra körül két F–94-es vadászgép érkezett a delaware-i New Castle légibázisról. Amíg a vadászgépek a környéken voltak, a radarjelek eltűntek, amikor elmentek, visszatértek. Barnes szerint mintha a célpontok hallgatták volna a rádióforgalmat. Az utolsó jel hajnali fél hatkor tűnt el.

Egy hét múlva, ugyanott

Július 21-én reggel az újságok címlapjai tele voltak a washingtoni „csészealjakkal”. Edward Ruppelt százados, a Project Blue Book vezetője is a lapokból értesült az esetről. Washingtonba utazott, de nem kapott szolgálati autót a helyszíni vizsgálathoz, ezért dolga végezetlenül visszament Daytonba.

A Project Blue Book 1952. július 26-i feljegyzése: a program munkatársai az Andrews légibázison működő légiszállítási parancsnokság (MATS) meteorológiai és repülésirányítási szolgálatától kértek segítséget a washingtoni esetek vizsgálatához. Forrás: National Archives, DocsTeach (NAID 596293), közkincs

Július 26-án, szombat este negyed kilenckor egy National Airlines-gép pilótája és utaskísérője fényeket látott Washington fölött. A radarok ismét ismeretlen célpontokat mutattak. A Washington Post szerint este 9 és hajnali 3 között 4–12 célpont volt egyszerre a képernyőn, kb. 500 méter magasan, óránként 60–145 kilométeres sebességgel.

Este fél tizenkettő előtt két F–94-es szállt fel. A kötelékvezető, John McHugo százados semmit nem látott. A szárnyembere, William Patterson hadnagy viszont négy fehér fényt látott, és üldözőbe vette őket. „Most látom őket, körös-körül vannak” – mondta a rádióban. Később elmondta, hogy nem tudta utolérni őket. A fények két perc alatt eltűntek. Éjfél után újabb vadászgépek szálltak fel, de nem láttak semmit.

Éjfél után a radarközpontba érkezett Dewey Fournet őrnagy, a légierő hírszerzésének UFO-ügyekkel foglalkozó tisztje és John Holcomb, a haditengerészet radarszakértője. Holcomb a meteorológiai adatok alapján úgy ítélte meg, hogy az aznap esti hőmérsékleti inverzió túl gyenge volt ahhoz, hogy ilyen erős radarjeleket okozzon. Hajnalra a jelek és a fények megszűntek.

A két szombat éjszaka eseményei, helyi idő szerint. Sky Glitch-ábra

Az elnök telefonál

Július 28-án a Washington Post címe így szólt: „A csészealj lehagyta a vadászgépet, állítja a pilóta”. Egy másik lap szerint „Csészealjak rajzanak a főváros fölött”. A légierő szóvivője ennyit mondott: „Nincs bizonyítékunk, hogy repülő csészealjak, és arra sincs, hogy nem azok.”

A második hétvége után Harry S. Truman elnök légierős segédtisztje felhívta Ruppeltet, és magyarázatot kért. Truman egy másik készüléken csendben végighallgatta a beszélgetést. Ruppelt hőmérsékleti inverziót vetett fel, bár addig még egyetlen tanút sem kérdezett ki.

A háború óta legnagyobb sajtótájékoztató

július 29-én a Pentagonban John Samford vezérőrnagy, a légierő hírszerzési főnöke és Roger Ramey vezérőrnagy, a hadműveleti igazgató sajtótájékoztatót tartott. Ez volt a második világháború óta a legnagyobb pentagoni sajtótájékoztató.

Samford szerint a radarjeleket valószínűleg hőmérsékleti inverzió okozta, a látott fények pedig csillagok vagy meteorok lehettek. A radarjelek mögött szerinte nem szilárd tárgyak álltak, és az országra nézve nem jelentettek veszélyt. Az újságírók kérdéseire meglehetősen óvatosan felelt: az inverziós magyarázatot előbb „nagyjából ötven-ötven százalékos” valószínűségűnek nevezte, később „valószínűnek”. A Nemzeti Archívum őrzi Samford egyik akkori, a „repülő csészealjakról” szóló filmre vett nyilatkozatát is, amely megnézhető az archívum YouTube-csatornáján.

A sajtótájékoztatónak volt egy fontos mellékhatása: a légierő ekkor ismerte el először nyilvánosan, hogy UFO-kat radarral is észleltek. Ruppelt szerint a sajtótájékoztató után egy héten belül a napi ötven bejelentés napi tízre csökkent.

A CIA közbelép

A sajtótájékoztató napján a CIA egy belső feljegyzésben bejelentette, hogy külön munkacsoport alakul a UFO-jelentések vizsgálatára. Szeptember 24-én a CIA Tudományos Hírszerzési Irodája arra figyelmeztetett, hogy a közvélemény nyugtalansága tömeghisztériához és pánikhoz vezethet.

1953 januárjában a CIA összehívta a Howard P. Robertson fizikus vezette tudományos testületet. A testület négy nap alatt néhány tucat esetet nézett át, és szinte mindet megmagyarázhatónak tartotta. Azt javasolta, hogy a UFO-kat fosszák meg „különleges státuszuktól”, és a nyilvánosság felé inkább a téma lecsillapítására törekedjenek. Ez az ajánlás évtizedekre meghatározta a hivatalos amerikai hozzáállást.

Józan magyarázat

A washingtoni radarjelekre a legvalószínűbb magyarázat az úgynevezett anomális radarterjedés. Forró, párás éjszakákon a levegő rétegződik: a talaj közelében hűvösebb, fölötte melegebb réteg alakul ki. Ezt hívják hőmérsékleti inverziónak. A radarhullámok egy ilyen réteghatáron meghajlanak, mint a fény a víz felszínén, és a földön lévő tárgyakról, járművekről, épületekről visszaverődve olyan jeleket rajzolnak a képernyőre, mintha a levegőben lennének.

Hőmérsékleti inverzió és a radarhullám elhajlása, vázlatosan. Sky Glitch-ábra

Ami a légköri magyarázat mellett szól:

Mindkét esemény forró nyári szombat éjjel történt, és a washingtoni meteorológiai állomás mindkét alkalommal inverziót mért, igaz, gyengét.
A polgári légügyi hivatal (CAA) későbbi szakértői elemzése szerint az ilyen észleléseknél „szinte minden esetben” inverzió volt.
A célpontok alacsonyan, kb. 500 méteren, és lassan mozogtak, időnként pedig hirtelen „ugrottak”. Hajnalban, a levegő felmelegedésével eltűntek. Ez jól illik a légköri jelenségekhez.
A vadászgépek egyszer sem találtak szilárd tárgyat. Patterson fényeket látott, a kötelékvezetője semmit.
Az 1952-es radarok még nem tudták kiszűrni a földi és légköri visszaverődéseket (Philip Klass szerint).

Ami ellene szól:

A tapasztalt irányítók – Barnes, Cocklin, Nugent – szerint a jelek úgy néztek ki, mint a repülőgépeké, és ők ismerték az időjárási zavarokat. Cocklin 2002-ben, 83 évesen is meg volt győződve, hogy egy kerek tárgyat látott.
John Holcomb, a haditengerészet radarszakértője szerint az aznapi inverzió túl gyenge volt. Bruce Maccabee kutató egy 1969-es elemzésre hivatkozva szintén ezt állítja.
Néhány esetben a radarjelek és a pilóták vizuális észlelései egybeestek.
Ruppelt az inverziót azért vetette fel, mert Truman magyarázatot kért, nem pedig vizsgálat eredményeként. Samford maga is csak „ötven-ötven százalékosnak” tartotta.

A fények. Saját számításunk szerint július 19-én késő este a Mars (−0,3 magnitúdó) alacsonyan, délnyugaton állt, hajnali 3 körül pedig keleten felkelt a fényes Jupiter (−2,3). Július 26-án este a Mars, a Szaturnusz és a vékony holdsarló volt fenn nyugaton. Egy forró, párás éjszakán az alacsonyan álló, vibráló bolygók és a meteorok könnyen „mozgó fényeknek” tűnhetnek, különösen ha az ember a radarjelek miatt már amúgy is az eget fürkészi. Hogy melyik észlelés melyik égitesthez tartozhat, azt csak a pontos irányok ismeretében lehetne ellenőrizni, ezek pedig nem maradtak fenn megbízhatóan.

Összegezve: a radarjelek nagy valószínűséggel légköri eredetűek voltak, a fények egy része pedig égitest vagy meteor lehetett. Az eset mégsem teljesen lezárt, mert a helyszínen lévő szakemberek egy része akkor sem fogadta el ezt a magyarázatot, a hivatalos válasz pedig inkább a közvélemény megnyugtatását szolgálta, mint egy alapos vizsgálat eredményét. A washingtoni hullám igazi öröksége ezért nem a radarjelek rejtélye, hanem a reakció: innen indult a CIA szerepvállalása és a Robertson-testület, amely évtizedekre meghatározta, hogyan kezeli az amerikai kormány a UFO-kat.