Régi esetek · Egyesült Államok · Régi esetek

A nap, amikor megszületett a „repülő csészealj”: Kenneth Arnold esete, 1947

8 perc olvasás

1947. június 24-én egy idahói magánpilóta kilenc fényes, sebesen száguldó tárgyat látott a washingtoni Cascade-hegység fölött. Kenneth Arnold beszámolója napok alatt bejárta az amerikai sajtót, és egy hasonlatából megszületett a „repülő csészealj” kifejezés. A légierő végül délibábnak minősítette az esetet, de hogy pontosan mit látott Arnold, azt máig vitatják.

Mikor: 1947. június 24.
Hol: Cascade-hegység, a Mount Rainier és a Mount Adams között, Washington állam, USA, Egyesült Államok
Kik látták: Kenneth Arnold (32), idahói üzletember és tapasztalt magánpilóta; más szemtanú az észlelésnél nem szerepel.
Hivatalos álláspont: A Project Blue Book esetkártyája szerint az észlelés "Other (MIRAGE)", vagyis délibáb; Quintanilla 1993-as CIA-tanulmánya szerint a tudósok délibábnak ítélték stabil légköri inverzió mellett. A CIC 1947-es feljegyzése ugyanakkor Arnold adatait hihetőnek találta.

Egy keresőrepülés a Mount Rainier körül

Kenneth Arnold 32 éves idahói üzletember volt, tűzoltó berendezéseket árusított és szerelt. Saját repülőgépével, egy háromüléses, egymotoros CallAirrel járta a nyugati államokat, és tapasztalt hegyi pilótának számított. 1947. június 24-én délután 2 óra körül szállt fel a Washington állambeli Chehalisból, hogy Yakimába repüljön.

Útközben kitérőt tett. 1946. december 10-én egy C–46-os katonai szállítógép 32 amerikai tengerészgyalogossal San Diegóból Seattle-be tartva viharba került, és eltűnt a Mount Rainier környékén. Hónapokig keresték, a hozzátartozók pedig összeadták a megtalálónak felajánlott jutalmat, amely 5000 dollárra nőtt. Arnold nagyjából egy órán át a hegy körül kereste a roncsot, aztán Mineral település fölött kelet felé fordult. A gép maradványait végül néhány héttel később, 1947 júliusában találták meg a hegy South Tahoma-gleccserén.

A Cascade-hegység vulkánjai délről, a levegőből: elöl a Mount St. Helens, a háttérben a Mount Rainier. Arnold ezek fölött a hegyek fölött repült. Fotó: John Pallister, USGS, közkincs

Kilenc villanás az égen

Délután 3 óra előtt egy perccel, nagyjából 2800–2900 méteres magasságban erős fényvillanás tükröződött Arnold gépén. Először egy közeli repülőgépre gondolt, de csak egy messzi DC–4-es utasszállítót látott. Aztán balra, észak felé nézve észrevette, honnan jön a fény: egy láncba fejlődött, kilenc tárgyból álló alakzat haladt a Mount Rainier felől dél felé.

A légierőnek később írt jelentése szerint a tárgyak lapos, fényes testek voltak, „tükörfényesek”. Időnként megbillentek, és ilyenkor megcsillant rajtuk a napfény. Arnold farokrészt egyiken sem látott. Átlós láncban haladtak, „ahogy a ludak repülnek”, és a hegycsúcsok között hol fölfelé, hol lefelé kanyarodtak. A lánc hosszát legalább 8 kilométerre, a tárgyak távolságát 32–40 kilométerre becsülte.

Két nappal később, egy rádióinterjúban így írta le őket: „úgy néztek ki, mint egy félbevágott pitéstál, hátul egy domború háromszöggel”. Vagyis nem kerek korongokat látott, hanem elöl lekerekített, hátul csúcsosodó formákat.

Szemléltetés: balra Arnold szóbeli leírása alapján, jobbra a később elterjedt kerek „csészealj”. Sky Glitch-ábra

Másfél perc a két hegy között

Arnold pilótaként tudta, hogy a sebesség kiszámításához fix pontok kellenek. A műszerfal órájával lemérte, mennyi idő alatt jut el a lánc a Mount Rainiertől a délebbre fekvő Mount Adamsig: 1 perc 42 másodperc alatt.

A két csúcs között légvonalban kb. 75 kilométer van. Ha a tárgyak valóban ezt a távot tették meg ennyi idő alatt, akkor óránként mintegy 2650 kilométerrel repültek. Arnold maga óvatosabb volt: a rádióban kb. 1900 km/h-t (1200 mérföld/óra) mondott, és hozzátette, hogy még ha a szelet is beszámítja, akkor is több mint 1300 km/h. Összehasonlításképpen: a repülési sebességi világrekordot öt nappal korábban, június 19-én állította fel egy amerikai P–80R sugárhajtású gép, kb. 1000 km/h-val. Hangsebességnél gyorsabban 1947 októberéig senki nem repült.

Vázlatos térkép Arnold útvonaláról és a tárgyak irányáról. Sky Glitch-ábra

A Mount Adams, Arnold „célvonala”. Fotó: Terry Sohl, USGS, közkincs

Pendleton: a sajtó megérkezik

Arnold Yakimában leszállt, és elmesélte a reptéren, mit látott. Még aznap továbbrepült az oregoni Pendletonba, ahol már újságírók várták. Másnap, június 25-én a helyi East Oregonian „Lehetetlen? Lehet, de amit látok, elhiszem” címmel írt róla, és „csészealjszerű repülőgépekről” beszélt, amelyek „rendkívül fényesek, mintha nikkelezettek lennének”.

Az Associated Press hírügynökség innen vitte tovább a történetet, és napok alatt több száz amerikai lap közölte. A Chicago Sun június 26-án „Szuperszonikus repülő csészealjakat látott egy idahói pilóta” címmel számolt be róla. Patrick Gross francia kutató gyűjteményében több mint 300 korabeli cikk szerepel az esetről.

A következő hetekben az Egyesült Államokban több száz hasonló bejelentés érkezett. Ebből az 1947-es hullámból nőtt ki néhány héttel később a roswelli ügy is.

Csészealj vagy pitéstál?

Arnold évekkel később azt mondta, a sajtó félreidézte. Edward R. Murrow 1950-es rádióműsorában így fogalmazott: a tárgyak úgy repültek, „mintha fognának egy csészealjat, és végigdobnák a vízen”. Hozzátette: „Azt mondtam, hogy csészealjszerűen repültek.” Szerinte tehát a mozgásukra használta a hasonlatot, nem az alakjukra.

A történet ennél kicsit bonyolultabb. Arnold a légierőnek írt jelentésében maga is „csészealjszerű” tárgyakról írt, a rádióban pedig pitéstálhoz hasonlította őket. A „repülő csészealj” így nem teljes kitalálás volt, inkább egy egyszerűsítés, amelyet aztán szinte mindenki átvett.

A következmény viszont tartósnak bizonyult. Az Arnold után bejelentett tárgyak többsége kerek korong volt, holott Arnold nem ilyet írt le. A szkeptikusok szerint ez jól mutatja, mennyire befolyásolja a sajtó, mit látnak bele az emberek egy-egy furcsa fénybe.

A forrásoknál van még egy csapda. Sok könyv és weboldal idéz egy „Bill Bequette-féle, június 25-i rádióinterjút” Arnolddal. Pierre Lagrange francia szociológus kimutatta, hogy ilyen interjú nem létezik. A felvétel valójában Ted Smith június 26-i beszélgetése Arnolddal a pendletoni KWRC rádióban. Bequette az East Oregonian újságírója volt, nem rádiós.

A katonák kérdeznek

Arnold azt írta, hogy maga kereste meg a hatóságokat, de az elején sem a légierő, sem az FBI nem mutatott érdeklődést. Ez júliusra megváltozott. Július 12-én a katonai elhárítás (CIC) két tisztje, Frank M. Brown hadnagy és William Davidson százados kikérdezte Arnoldot, aki ezután részletes, rajzokkal kiegészített írásos jelentést küldött a hadsereg légierejének.

Brown július 16-i feljegyzése szerint Arnold megbecsült családapa és üzletember volt, és a tiszt személyesen hitte, hogy Arnold valóban látta, amit leírt. Azt is hozzátette, hogy ha Arnold mindezt kitalálta volna, inkább sci-fi-írónak kellene lennie. A tisztek térképen is ellenőrizték az adatokat, és Arnold távolság- és irányadatait hihetőnek találták.

Arnold a jelentését így kezdte: „Az alábbi történet arról, amit a Cascade-hegység fölött láttam, bármilyen lehetetlennek tűnik is, szó szerint igaz.” A jelentést akkor bizalmasnak minősítették, és csak az 1970-es években oldották fel.

Ismeretlenből délibáb

Az eset értékelése az évek során változott. Edward Ruppelt, a légierő Project Blue Book programjának egykori vezetője 1956-ban megjelent könyvében azt írta, hogy a légierő műszaki hírszerzésén (ATIC) belül két tábor vitatkozott. Az egyik szerint a tárgyak sokkal közelebb voltak, mint Arnold gondolta, így csak lassabbak lehettek, akár sugárhajtású gépek. A másik tábor elfogadta Arnold számításait, mert tapasztalt hegyi pilóta volt, aki pontosan tudta, hol van. Ruppelt szerint az eset végül „ismeretlen” minősítést kapott.

A Project Blue Book esetkártyáján később már ez áll: „Other (MIRAGE)”, vagyis délibáb. Hector Quintanilla, a program utolsó vezetője egy később a CIA által nyilvánosságra hozott tanulmányában azt írta, hogy a vizsgáló tudósok szerint délibábot láthatott, a stabil, inverziós légköri viszonyok miatt. Azt is elismerte, hogy a jelenséget nem lehetett megismételni, csak „egy ember szubjektív értelmezése” maradt.

Az esetkártyán van egy furcsaság is: eszerint a tárgyak nyugat felé haladtak, Arnold viszont minden beszámolójában észak–déli irányról beszélt. Ez apróság, de jól mutatja, hogy a hivatalos összefoglalók sem mindig pontosak.

Józan magyarázat

Az Arnold-eset egyetlen kérdésen múlik: milyen messze voltak a tárgyak. Arnold csak azt mérte, mennyi idő alatt jutnak el egyik hegytől a másik vonaláig. Ha a tárgyak tényleg 30–40 kilométerre voltak, akkor a sebességük meghaladta az 1947-es repülőgépekét. Ha viszont sokkal közelebb voltak, a látszólagos sebességük is sokkal kisebb, és máris hétköznapi magyarázatok jöhetnek szóba.

Ugyanaz a megfigyelés, különböző távolságokkal számolva. A görbe azt mutatja, hogy 1 perc 42 másodperc alatt mekkora utat tettek volna meg a tárgyak, ha végig ugyanakkora távolságra vannak Arnoldtól. Közelítő számítás, Arnold helyzetét Mineral település közelébe tettük. Sky Glitch-ábra

Ha közelebb voltak. Saját számításunk szerint Arnold helyzetéből nézve a két hegy között kb. 73 fokos ív van. Ha a tárgyak 10 kilométerre voltak, kb. 450 km/h-val haladtak, ami egy korabeli vadászgépnek megfelel. 5 kilométerről számolva már csak kb. 220 km/h, 3 kilométerről pedig kb. 130 km/h. Ez az ATIC szkeptikus táborának érve: távolságot becsülni a levegőben, ismert méretű tárgy nélkül szinte lehetetlen, és ezt Arnold tapasztalata sem írja felül.

A délibáb, a hivatalos magyarázat. A légierő magyarázata a leggyengébb lábakon áll. A délibáb jellemzően a horizont közelében jelenik meg, Arnold viszont csaknem három percig követte a tárgyakat a hegyek előtt, egyenként megszámolta őket, és a mozgásukat is részletesen leírta. Steuart Campbell skót kutató 1994-ben egy kidolgozottabb változatot javasolt. Szerinte Arnold távoli, havas hegycsúcsok délibábját látta, a látszólagos mozgást pedig a saját repülőgépe mozgása okozta. Ehhez azonban fel kell tételezni, hogy Arnold a viszonyítási pontokat is rosszul azonosította.

Repülőgépek. Arnold maga is úgy gondolta, hogy „valamilyen repülőgépeket” látott. Eric Maillot francia kutató 2009-ben azt vetette fel, hogy F4U Corsair vadászgépek lehettek, égkék színűre festett farokkal, ami magyarázná, miért nem látott Arnold farokrészt. Patrick Gross szerint ez nem állja meg a helyét, mert Arnold havas hegyoldal előtt sem látott farkat, és ott a kék farok is látszott volna.

Madarak. James Easton szerint amerikai fehér pelikánok lehettek. A libaszerű lánc és a napfényben billegő, villanó fehér szárnyak illenek a leíráshoz, közel 3000 méteres magasságban azonban nehezen hihető, és csak akkor működik, ha a madarak egészen közel voltak.

A Nap. Arnold idejében Washington államban nem volt nyári időszámítás, így a megfigyelés helyi idő szerint délután 3 körül történt. Saját számításunk szerint a Nap ekkor kb. 49 fokos magasságban állt nyugat-délnyugaton, vagyis Arnold mögött és jobbra. Az északra látott tárgyakat tehát erősen megvilágította. Ez jól illik a „tükörfényes” villanásokhoz, de nem dönti el, mi villant: egy repülőgép szárnya és egy madár tolla is ugyanígy csillanna meg.

Összegezve: a legvalószínűbb, hogy Arnold valami hétköznapit látott, a távolságot pedig jelentősen túlbecsülte. Hogy repülőgépeket, madarakat vagy valami mást, azt ma már nem lehet eldönteni. A hivatalos délibáb-magyarázat a leggyengébb a lehetőségek közül. Az eset igazi öröksége nem az, amit Arnold látott, hanem az, amit a sajtó csinált belőle: egyetlen hasonlatból egy egész korszak képe lett.