Világ · Hírek

Ki szedje fel az űrroncsokat? Titkos hidegháborús vita Washingtonban

6 perc olvasás

A Pentagon hetedik UFO-aktacsomagjában egy 1960-as évekbeli feljegyzés és egy iratgyűjtemény is szerepel. Ezekből kiderül, hogyan próbálta a Kennedy- és a Johnson-kormányzat eldönteni, ki gyűjtse össze és vizsgálja meg a Földre hulló rakéta- és műholddarabokat. Egy NASA-tisztviselő szerint a katonaság a polgári űrügynökséget csak fedezékként akarta használni.

Az amerikai Hadügyminisztérium (Department of War) október 23-án közzétett hetedik UAP-aktacsomagjában két olyan irat is van, amely nem észlelésről szól. Az egyik egy 1963. májusi feljegyzés, a másik egy 72 oldalas iratgyűjtemény a Lyndon B. Johnson Elnöki Könyvtár nemzetbiztonsági anyagai közül, „Space Vehicle Fragments – Responsibilities and Procedures” (Űreszköz-darabok – felelősségi körök és eljárások) címmel. Mindkettő azt a kérdést járja körül, hogy ki felel a világűrből visszahulló tárgyakért.

A probléma

Az 1960-as évek elejére egyre több eszköz keringett a Föld körül, és ezek egy része előbb-utóbb visszaesett. 1962 szeptemberében a wisconsini Manitowocban két járőröző rendőr egy mintegy 9 kilogrammos fémdarabot talált az úttesten. Kiderült, hogy a szovjet Szputnyik–4 (Korabl-Szputnyik–1) visszatérő egységének darabja. A tárgy később a Smithsonian Intézethez került, majd visszaadták a Szovjetuniónak.

Kevesebb mint egy hónappal később, 1962. október 2-án Edward C. Welsh, az elnöki hivatalhoz tartozó Nemzeti Repülési és Űrtanács (National Aeronautics and Space Council) ügyvezető titkára levelet írt McGeorge Bundynak, Kennedy nemzetbiztonsági tanácsadójának, és James Webbnek, a NASA vezetőjének. Azt írta, döntést kell hozni arról, melyik szerv felel az amerikai területre hulló vagy más módon amerikai kézbe kerülő űreszköz-darabok megszerzéséért, elemzéséért és azonosításáért.

Az első ülések

Az első tárcaközi ülést 1962. október 17-én tartották, a következőt november 6-án. Ezen az Atomenergia-bizottság (AEC), a Védelmi Minisztérium, az Igazságügyi Minisztérium, a NASA, a Nemzetbiztonsági Tanács, a Tudományos és Technológiai Hivatal és a külügyminisztérium képviselője vett részt. A Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) nem volt ott.

Kétféle szöveg készült: egy nyilvános közlemény tervezete és egy kilencpontos, bizalmas irányelv. Ennek lényege:

A NASA felel a hazai területre hulló vagy más módon birtokba jutott űreszköz-darabok átvételéért és azonosításáért.
A saját katonai indításokból származó darabokért a Védelmi Minisztérium felel.
A külföldi indításokból származó darabokat elsőbbséggel a Védelmi Minisztériumnak kell átadni hírszerzési elemzésre. A Védelmi Minisztérium 1963. márciusi módosítása szerint ez akár teljes eszközökre is vonatkozik. Az elemzés után a darabok a NASA őrizetébe kerülnek, amíg el nem dől, hogy visszaadják-e őket az indító országnak, vagy más megfelelő módon rendelkeznek róluk.
A Smithsonian Intézet a NASA-val kötött szerződés alapján vesz részt a gyűjtésben és az elemzésben, az AEC a radioaktív anyagot sejtető darabok vizsgálatában, a külügyminisztérium pedig a külföldi vonatkozású ügyekben.
A Védelmi Minisztérium értesíti a NASA-t, ha várható egy eszköz visszatérése, és ha begyűjtőcsapatokat riasztottak.
A nyilvános tájékoztatás a NASA feladata, a katonai indítások kivételével.

A „vagy más megfelelő módon” kitétel nem véletlenül került a szövegbe. Charles E. Johnson, a Nemzetbiztonsági Tanács munkatársa 1962. október 23-án azt írta Welshnek: magától értetődik, hogy ha egy műholdat ellenségesnek tartanak, nem adják vissza az indító országnak. Johnson egy tervezetében az is szerepelt, hogy a begyűjtött tárgyak további kezelése a meglévő hírszerzési eljárások szerint történik.

A CIA fékez

Welsh 1962. november 28-án kérte a CIA véleményét. Marshall S. Carter, a CIA igazgatóhelyettese december 7-én azt válaszolta, hogy a téma a hírszerző közösséget is érinti, és az ügyet az Egyesült Államok Hírszerzési Tanácsa elé utalta. Johnson december 10-én „vihar egy pohár vízben” kifejezéssel írta le a vitát, és hozzátette: elkerülhető lett volna, ha az Űrtanács az elejétől bevonja a CIA-t.

Az ügy hónapokig állt. Welsh 1963. május 31-én John McCone CIA-igazgatónak írt: a módosított bizalmas irányelv megkapta a Védelmi Minisztérium legfelső szintű jóváhagyását, a hírszerző közösségen belül azonban nem egyeztették. „Azóta jelentős idő telt el” – írta.

A NASA kifogásai

Egy 1963. május 29-i feljegyzés rögzíti Arnold Frutkin, a NASA nemzetközi programokért felelős vezetőjének kifogásait:

Szerinte nem volt szükség nyilvános bejelentésre, egy fehér házi közlemény pedig fölöslegesen ijesztené meg az embereket.
Úgy látta, a Védelmi Minisztérium és a légierő a NASA-t fedezékként akarja használni, miközben nem nagyon engedné, hogy bizonyos darabok visszaadásán kívül bármi mást tegyen.
A NASA és a CIA szerinte jól együttműködött, és a Hírszerzési Tanács döntését akarta megvárni.
Ellenezte, hogy a kérdés a Kongresszus elé kerüljön, mert attól tartott, hogy az ottani vita ártana az ügynek.

Frutkin egy Welshnek írt levelében azt is kifogásolta, hogy a módosított szöveg szerint a külföldi darabokat a Védelmi Minisztérium kapja meg és tartja magánál az elemzésig. Szerinte ez ellentmond annak, hogy a darabok átvételéért és azonosításáért a NASA a felelős.

Újabb kör, Kennedy halála előtt

Welsh 1963. október 24-én Dean Rusk külügyminiszternek, McCone-nak, Webbnek, Bundynak és más vezetőknek írt. Szerinte bőven volt idő arra, hogy az érintett szervek megállapodjanak. Új ülést hívott össze november 6-ra, ezen már a CIA is részt vett. Ezt követte egy november 21-re kitűzött ülés, egy nappal Kennedy elnök meggyilkolása előtt. Az iratokból nem derül ki, hogy az irányelvet végül jóváhagyták-e.

Homokballaszt és egy az 50 000-hez

A gyakorlati oldalt a Saturn I rakéták jelentették. A NASA egyik munkatársának, James R. Morrisonnak 1963. december 16-i feljegyzése szerint az SA-5 indítását a külügyminisztérium egyik eligazításán azért emelték ki, mert nagy tömeg kerül pályára, majd tér vissza. A NASA két óvintézkedést tett:

a tervezett ólom- és vasballaszt helyett mintegy 5900 kilogramm homokot tett a rakétába;
megérdesítette a Jupiter-orrkúpot, hogy visszatéréskor elégjen.

Az első becslés szerint 95 százalék volt az esélye, hogy legalább kb. 1270 kilogramm anyag visszaér a felszínre, valószínűleg 30–39 darabban: hat hajtómű, három titángömb és mintegy 30 elektronikai egység. A darabok egy 3500–4000 kilométer hosszú és 160 kilométer széles sávba eshettek. Egy ember sérülésének vagy halálának esélyét egy az 50 000-hez becsülték indításonként. A decemberi módosított adatok szerint 95 százalékos eséllyel kb. 1070, 50 százalékos eséllyel kb. 1360 kilogramm érhetett földet.

A pályán lévő fokozat felrobbantását elvetették, mert csak még több veszélyes darabot hozott volna létre, az elpárologtatáshoz pedig nukleáris töltet kellett volna. A feljegyzés összehasonlításul azt is megemlíti, hogy a Smithsonian Asztrofizikai Obszervatórium becslése szerint csak Afrikában évente tízszer annyi meteorit csapódik be, mint ahány darab az SA-5-ből visszaérhet.

Forgatókönyv újságíróknak

Egy 1964. április 8-i, titkosnak minősített dokumentum kész kérdés–válasz forgatókönyvet adott a NASA vezetőinek arra az esetre, ha a lehulló darabokról kérdeznék őket. Ebben szerepel, hogy egy darab akár halálos is lehet, attól függően, hogy a test melyik részét éri. Arra a kérdésre, hogy indokolt-e a NASA-nak növelnie egy halálos becsapódás esélyét, a válasz így szólt: sok emberi tevékenységnek van kimutatható baleseti kockázata, például a repülésnek, az autóvezetésnek vagy a viharban golfozásnak, mégsem hagyunk fel velük.

Julian Scheer, a NASA sajtóért felelős vezetője az SA-6 indítása előtt a NASA három központjának vezetőjét, köztük Wernher von Braunt is utasította. Eszerint becsapódási előrejelzést nem adnak ki, és önként nem közölnek információt. Becsapódás után a kormány semmilyen körülmények között nem találgat a tárgy eredetéről, hanem megszerzi, megvizsgálja, és megpróbálja megállapítani, honnan származik.

Miért került az UFO-akták közé?

A 72 oldalas iratgyűjteményben nem szerepel UFO, azonosítatlan tárgy vagy földön kívüli technika. Rakétaroncsokról szóló hivatali levelezés. Az UFO-kutatók érdeklődését két dolog keltheti fel: maga a lehulló tárgyak begyűjtésére felállított, több szervet összefogó titkos rendszer, és az a megfogalmazás, hogy a kormány nem találgat egy ismeretlen tárgy eredetéről, amíg meg nem vizsgálta.

Józan magyarázat

Az iratok hiteles kormányzati dokumentumok. Azt mutatják, hogy a hidegháborúban a lehulló űreszköz-darabok hírszerzési értéket képviseltek, és több szerv versengett az irányításukért. A 72 oldalas gyűjteményben egyetlen utalás sincs UFO-ra vagy idegen eredetű tárgyra: a szövegek amerikai katonai és külföldi indítású űreszközökről szólnak. A „fedezék” szó egy NASA-tisztviselő véleményeként szerepel egy másik belső feljegyzésben, és a hatáskörök elosztására vonatkozik. Az a mondat, hogy a kormány nem találgat egy tárgy eredetéről, egy Saturn-rakéta roncsaira írt sajtóútmutatásban áll, és megszokott hivatali óvatosságot tükröz. Ismert, hogy a légierőnek volt egy Moon Dust nevű programja a visszatérő űreszközök és roncsok felkutatására, vagyis a téma rendes katonai feladat volt. Az iratok tehát nem bizonyítanak titkolt UFO-roncsot. Azt viszont jól mutatják, hogyan alakult ki egy olyan titkos begyűjtési rendszer, amely később sok UFO-legenda kiindulópontja lett.