Mi volt ez? Hópelyhek az űrben – John Glenn és Scott Carpenter, 1962

4 perc olvasás

Az első amerikai űrhajósok a Föld körüli pályán apró, ragyogó részecskék felhőjébe kerültek, mintha szentjánosbogarak vagy hópelyhek vették volna körül a kapszulát. Scott Carpenter erről szóló hangfelvétele idén bekerült az amerikai kormány UFO-aktacsomagjába. Utánajártunk, és kiderült, hogy a rejtélyt maga Carpenter oldotta meg, ugyanazon a repülésen. Ítéletünk: azonosítva.

A hang, ami bekerült az UFO-aktákba

Az Egyesült Államok kormánya 2026 májusában újabb csomagot hozott nyilvánosságra az azonosítatlan légköri jelenségekről szóló aktáiból. A legtöbb anyag a védelmi minisztériumtól származik, de hét fájl a NASA-tól érkezett: régi hangfelvételek, amelyeken űrhajósok furcsa látványokról beszélnek.

Az egyiken Scott Carpenter hangja szól 1962-ből. Arról beszél, hogy apró részecskék úsznak be és ki a látómezejében, és szerinte „pontosan úgy néznek ki, mint a hópelyhek”. Egy UFO-aktacsomagban ez izgalmasan hangzik. A felvételhez azonban nincs magyarázat csatolva, pedig a történetnek van egy fontos folytatása.

1. John Glenn, 1962. február 20.

A történet három hónappal korábban kezdődött. John Glenn a Friendship 7 kapszulával elsőként kerülte meg amerikaiként a Földet. Az első napfelkeltekor ezt rádiózta le:

„Egy hatalmas tömegben vagyok, ezernyi apró részecske vesz körül, amelyek ragyogóan világítanak, mintha fényt bocsátanának ki.”

Glenn szerint olyanok voltak, mint egy szentjánosbogár egy koromsötét éjszakán. Nagyon lassan mozogtak, egy részük göndörödő, más részük csillag alakú hópehelyre emlékeztetett.

Amit Glenn sem tudott

Glenn először maga is jégre és dérre gondolt, de nem tudta, honnan jöhetnek. A részecskék a Csendes-óceán felett eltűntek, aztán a következő napfelkeltékor visszatértek. A jelenség „Glenn szentjánosbogarai” néven vált ismertté, a földi irányítást pedig az is foglalkoztatta, nem a kapszula hővédő pajzsa válik-e le darabokban.

2. Scott Carpenter, 1962. május 24.

Carpenter az Aurora 7 kapszulával repült, és ő is belefutott a részecskefelhőbe. Ezt mondta a rádióba:

„Számomra pontosan úgy néznek ki, mint a hópelyhek.”

Ezt a pillanatot őrzi a 2026-ban nyilvánosságra hozott hangfelvétel. A földi irányítás megkérdezte, megpróbált-e visszafordulni, hogy jobban megnézze őket. Carpenter nemmel felelt, és újra csak annyit mondott: határozottan hópelyheknek tűnnek.

A kopogtatás

A megfejtés egy véletlennek köszönhető. Az utolsó napfelkelte közben Carpenter beütötte a kezét a kapszula falába, és az ablak előtt azonnal újabb részecskefelhő jelent meg. Ezután szándékosan is megkopogtatta a falat, és minden ütésre újabb raj szállt fel.

Ebből már egyértelmű volt, hogy a részecskék nem kívülről érkeznek, hanem magáról a kapszuláról válnak le. Carpenter „frostflies”-nak, nagyjából „dérlegyeknek” nevezte el őket. Évtizedekkel később így emlékezett vissza: „Különösen örültem, hogy sikerült megfejtenem John Glenn szentjánosbogarainak rejtélyét.”

3. Hogyan lett a megfejtett esetből UFO-akta?

A korabeli összefoglalók egyszerűen így zárták le az ügyet: egy űrrejtéllyel kevesebb. A szentjánosbogarak mégis tovább éltek. Az igazak (The Right Stuff, 1983) című film szinte misztikus jelenetként ábrázolta őket, most pedig egy UFO-aktacsomagban bukkant fel a hangfelvétel.

Ez nem jelenti azt, hogy a NASA rejtélynek tartaná. A kormány a közzétételkor maga szögezte le, hogy az iratok nem tekinthetők elemzésnek, vizsgálati következtetésnek vagy ténymegállapításnak. Egy régóta megoldott jelenség így ugyanabba a csomagba kerülhet, mint a valóban tisztázatlan esetek, és a kettőt kívülről nehéz megkülönböztetni.

A leggyakoribb ellenvetések

„Ha a kormány UFO-aktaként tette közzé, akkor rejtély.” A csomag nyersanyag, nem ítélet. A kormány kifejezetten jelezte, hogy az iratokból nem szabad következtetést levonni.
„Világítottak, tehát saját fényük volt.” Nem: a napfény verődött vissza róluk a fekete űr előtt, ahogy a porszem is felragyog egy napsugárban.
„Glenn nem kopogtatott, és mégis látta őket.” A dér a kopogtatás nélkül is levált a felmelegedő kapszuláról. Carpenter ütései csak még többet szabadítottak fel belőle, és ez bizonyította a forrást.

Képek és videók

Carpenter rádióforgalmának átirata, 1962 – a Mercury-repülések kereshető leirata a Spacelogon
A 2026-os aktacsomag hangfelvételeiről – az NBC News beszámolója

Józan magyarázat

A szentjánosbogarak a Mercury-kapszula külső felületéről leváló apró jég- és dérkristályok voltak. Három tényező magyarázza őket:

A forrás maga a kapszula. A kapszulából és az űrhajós testéből távozó pára a hideg külső felületen lecsapódott, és a Föld árnyékában vékony dérréteggé fagyott.
A napfelkelte indítja el. Amikor a kapszula kilépett az árnyékból a napfénybe, a dérréteg felmelegedett, és apró pelyhekben levált. Ezért tűntek fel a részecskék mindig napfelkeltekor.
A napfény teszi láthatóvá. A pelyhek nem bocsátottak ki fényt: a fekete űr előtt a rájuk eső napfény verődött vissza róluk.

Miért mozogtak olyan lassan? A pelyhek a kapszuláról váltak le, és vele szinte azonos sebességgel keringtek tovább, így hozzá képest csak lassan sodródtak.

Miért pont hópelyhek? Mert valóban azok voltak, legalábbis egészen hasonlók: apró, napfényben csillogó jégkristályok. Carpenter hasonlata pontosabb volt, mint gondolta. A döntő bizonyítékot a kopogtatás adta: ha a falra mért ütés újabb részecskefelhőt indít el, a forrás nem lehet más, mint maga a kapszula.